Köves Éva

Köves Éva új művei olyan pulzáló, a pillanat töredéke alatt alakot váltani képes felületek, melyek a szem megtévesztésén alapuló 21. századi optikai médiumok működési elvét, illetve az azok által létrehozott illuzórikus kép természetét tükrözik. „A kép nem az, aminek látjuk!” – e törtvény hallgatólagos elfogadásával tekint ma bárki a mobiltelefonra, egy számítógép display-ére, vagy épp a Dűne (2021–2024) „unreal engine” háttereinek részleteire. A valóság hiteles referenciapontjai rég eltűntek a 21. század képtípusainak univerzumából. Ilyen értelemben a valósághoz fűződő kapcsolatunk legalább annyira illékonnyá vált, mint Köves folyamatszerű műveinek világa, mely szándékoltan hagyja bizonytalanságban, vég nélkül artikulálódó mozgásban a receptorokat követni igyekvő értelemadást. A művész talán épp ezért ad olyan holisztikus és fogalomszerű címeket egyes festményciklusainak, mint a „Közös dolgaink”, a „Tünet”, a „Káosz”, vagy éppen a „Háború és béke”, hisz e fogalmak maguk is a tapasztalatszerzés általános, kollektív formái, valamint napjaink „világlátása” között tátongó bizalomvesztés nyugtalanító érzetének jegyeit viselik magukon.

Kompozícióinak stiláris nyelvezete a huszadik század első felének avantgárdja, főként a Bauhaus esztétikai hagyományaiból építkezik. A szokatlan nézőpontok, rövidülések, nagyítások világából, ahol a tárgy maga az esztétikai valóság, legyen szó akár fotográfiáról, akár festészetről. Köves épp e két műfajt szintetizálja. Ráfest a fotografikus valóságra, reprodukálja és át is alakítja azt. A modernitás világa, az épített valóság szerkezetei, az üvegfelületek, az állványzatok, a térkövek a festészet, a megfestés által válnak valóssá, tesznek szert plasztikus anyagi tulajdonságokra.
E mai konstrukciók, rácsozatok, transzparens és kaleidoszkópszerű felületek azonban nem az avantgárd analitikus szemléletén keresztül, hanem a posztmodern többértelműsége által válnak univerzálissá alkotásain. Átfestései, majd pontjai ugyan mindent átstrukturálnak, illetve befednek, de szerkezetük nem járul hozzá univerzumunk alaposabb megértéséhez, csupán a létrehozott mű szempontjai felől funkcionálisak. Ám ez a látszólag jelentésnélküli rendszer mégis megidézi a végtelen fenségességét, ami leginkább az ismétlésből, a képi elemek mindent betöltő pulzálásából és ritmikájából fakad.

A fotografikus képi valóság felbontásának ötlete Roy Lichtenstein művészetéből ered, amely a képregények és a plakátok, s ezen keresztül a média, illetve a tömegkultúra galaxisát helyezte új megvilágításba. Lichtenstein raszterpöttyei elemi szinten a fotografikus és a történetszerű valóságot dekonstruálják. Kövesnél a nagyítás, a látvány elemzése, az önreflexivitás tematizálása inkább privát jegyeket mutat. Nem a tömegkultúra jellemző vizuális toposzait, hanem a hétköznapi fenségest, a tájat, a vízfelületet és a lombkoronát bontja szét és rakja össze. Maga fotóz, maga fest, és maga állítja össze sajátos képi világát.
Analóg eszköztárral létrehozott, „digitális” pontokra bomló alkotásain megjelenik a festői pixel: az anyag szabálytalansága és a festői látvány mediális igazsága. Művein a nagyítás nem a pontosabb és élesebb látást, mint inkább a látvány, illetve a valóság között tátongó szakadékot mutatja. Ebből a különös perspektívából szemlélve képei a pszichokulturális jelen lenyomatai, melyek korunk aktuális értelmi és érzelmi valóságának dinamikáját ragadják meg és képezik le. Nála a káosz káosz marad: bár látszólag megjelenik alkotásain a regula, de a rendet alkotó pontok maguk is fegyelmezetlenek, zűrzavaros szabályoknak engedelmeskedve tapadnak meg a vásznon s olvadnak azon egymásba. Művei az örvénylő, lüktető, áramló és alakuló valóságot ragadják meg a geometrikus absztrakció vizuális univerzumának szüntelen újraértelmezésével.

Kísérőprogram:

FLICKER
installáció, 2024
festmény: Köves Éva
videó: Sztojánovits Andrea

Az installációban Köves Éva festészeti metódusára Sztojánovits Andrea videoművel reflektál. A műben használt vizuális nyelvezet a villogó fény jelenségét idézi meg a rétegek és pontok váltakozása által, melynél a folyamatosan változó fényviszonyok tónusváltozások útján a szemet automatikusan ‘ráveszik’ az aktív figyelemre, kimozdítják nyugalmi állapotából és serkentik az észlelést. Felsejlenek és eltűnnek részletek, a nézőből megfigyelő válik a látás aktív részvételével, pl. pislogás, tehát a nyitott-zárt stádiumok váltakozása által. Ez a körülmény, a szem ‘lélegzetvétele’ a képi figyelemben asszertív cselekvést vált ki.